Bristol-Myers Squibb

A szkizofrénia története:

A mentális betegségek első leírásait keresve az ókorig tekinthetünk vissza. Egy ókori római orvos, Soranus az i.e. I. században már leírta a phrenitist, mely elnevezéssel az elme megbetegedését jelölte. Hippokrátesz kísérletet tett az elmebetegségek klasszifikálására, tőle származik a mánia elnevezés is, melyet egészen a középkorig alkalmaztak is.

A „néphagyomány” azonban egészen más módon tekintett a mentális betegségekben szenvedőkre. Az ókori görögöknél a Fúriák, a középkori Európában az emberek szerint a démonok és az ördög szállták meg azokat, akik hangokat hallottak, látomásaik voltak, vagy rángógörcsökben szenvedtek, s gyakran estek áldozatul boszorkányüldözéseknek is. Később az őrülteket és hisztériásokat nem égették el ugyan, viszont az egészséges emberektől igyekeztek távol tartani őket. Elkülönítésükre létrehozták az első tébolydákat. A 19. században létrehozott intézmények (melyek totális intézményeknek tekinthetők) jelenléte azonban felszínre hozta a kérdést: vajon mi a normális? Ekkoriban őrültnek azt az embert tekintették, akinek az agya rendellenesen működött. További osztályozásra nem volt szükség, mivel a gyógyítás gondolata föl sem merült. Jean-Étienne-Dominique Esquirol különbséget tett részleges és totális őrültség között. Leírása szerint létezett dipsomania (alkoholizmus) és még sok más mánia, köztük a lypemánia, amelyet ma endogén depressziónak neveznénk.

Hosszú időn keresztül tartotta magát az az elmélet, amely szerint az autizmus a szkizofrénia legkorábbi megjelenési formája. Bár Kanner először úgy vélte, hogy az autizmus és a szkizofrénia egymástól teljesen különállóak, később azonban gyermekpszichiáter kollégái hatására felvetette, hogy kapcsolat van a két állapot között. Ebben az időben az uralkodó gondolatot az „egységpszichózis” irányzata határozta meg. Eszerint csupán egyetlen elmebetegség-fajta létezik, amelynek csupán jelenségei különböznek egymástól. Ezzel az elmélettel szemben később megjelent a minél finomabb és körülhatároltabb kórformák megkülönböztetésére irányuló nozológiai irányzat. E szerint a pszichózisok megjelenési formáiban külön-külön betegségfajtákat kell keresni és rendszerezni.

Benedict Morel francia elmeorvos az 1850-es években részletes leírást közölt a szkizofrénia tüneteiről, majd Karl Kahlbaum az 1860-as évektől kezdve készült munkáiban leírta a szkizofrénia egyes altípusait, pl. a „dementia paranoides”-t és a paranoiát, valamint a katatóniát. Hecker német elmegyógyásztól származik a fiatalkori kezdetű szkizofrénia hebefrénia elnevezése (Hébé az ifjúság istennője az ókori görögöknél). Őket követve és eredményeiket fölhasználva Emil Kreapelin a kísérleti lélektan módszereit a lelki zavarokra alkalmazta, és megalkotta az elmebetegségek új rendszerét. 1899-ben írta le és osztályozta a ma szkizofréniának nevezett betegségcsoportot és a mániás depressziót. Két nagy csoportot különböztetett meg: a dementia praecoxot (korai elbutulás) és a mániás depressziót. Az elbutulást nem elsősorban intellektuális hanyatlásként értelmezte, hanem az érzelmi megnyilvánulások eltompulására vonatkoztatta. Munkái (Psychiatrie, Zur Hygiene der Arbeit, Die psychiatrischen Aufgaben des Staates, Übergeistige Arbeit) a 19. század vége felé váltak ismertté. Pár évvel később Eugene Bleuler a dementia praecoxot szkizofréniának keresztelte el (1911). A betegséget emellett alap- és járulékos tünetekre csoportosította. A négy alaptünetet, a „négy A"-ként határozta meg. Az elsőt ebben a csoportosításban az asszociációs zavarok, a másodikat az affektív zavarok, a harmadikat az autizmus, a negyediket pedig az ambivalencia jelentette. Járulékos tünetekként kapcsolta ezekhez az érzékcsalódásokat és a magatartászavarokat. 1911-ben publikált osztályozása jelentette az első szakmai konszenzust. Az általa képzett - pszichés „hasadásra” (schizis), meghasonlásra utaló „szkizofrénia” szóval jelölt betegségekhez sorolta az addig többé-kevésbé külön kórformákként számon tartott pszichózisokat (például a katatóniát, a hebephreniát és a téveszmeképzéssel jellemzett paraphreniát). Az elnevezés valójában a gondolkodásrendszer, valamint az egyén és a környezete közötti hasadásra utal, azonban sokan tévesen még napjainkban is a személyiség hasadásával, sokszorozódásával azonosítják (ezeket a kórképeket mai klasszifikáció szerint a disszociatív zavarokhoz soroljuk, tünettanukban és kóreredetükben, kezelésükben nagyban különböznek a szkizofréniától). Az osztályozás leegyszerűsítésével négy kórképet különböztetett meg „a szkizofréniák csoportján” belül. Ezzel kényelmes elméletet és a gyakorlatban könnyen alkalmazható diagnosztikai rendszert kínált • Nyírő Gyula is ezt vette alapul az 1925-ben megjelent tankönyvében •, miközben tág teret engedett a részletekben a különféle, akár egymással ellentétes felfogások érvényesülésének is. Nyírő szerint egyébként a szkizofrénia-fogalom heterogén eredetű kórképcsoportot takar, a hasadást találóan a személyiség „szétfoszlásaként” értelmezi.

Kraepelinhez hasonlóan Kurt Schneider (1887-1967) is két nagy betegségosztályt írt le, a szkizofréniát és az általa affektív (azaz érzelmi) betegségnek vagy affektív pszichózisnak nevezett kategóriákat. Ő elsőrangú és másodrangú tüneteket különített el. Az elsőrangú tünetek közé sorolta például a gondolatok felhangosodását, a párbeszéd jellegű vagy kommentáló hallucinációkat, a gondolatelvonás és a gondolatbeültetés, a testi befolyásoltatás érzését. A másodrangú tünetek között az egyéb észlelési zavarokat, a bizonytalanságot, a hangulatingadozásokat és az érzelmi elszegényedést említette.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy mivel ezek az úgynevezett elsőrangú tünetek egyéb pszichiátriai betegségekben is előfordulhatnak, szükséges a diagnosztikai kritériumok szigorítása, hogy elkerülhető legyen a betegek felesleges stigmatizálása illetve a szkizofréniában alkalmazott úgynevezett antipszichotikumok indokolatlan használata. Bizonyos történelmi korokban és rendszerekben a diagnózist politikai célokra is felhasználták.

1961-ben M. Creak elnöklésével egy szakemberekből álló bizottság felsorolta az általuk gyermekkori szkizofréniának nevezett állapotot definiáló kritériumokat. Az elnevezés ellenére azonban akkor olyan tünetegyütteseket írtak le, amelyeket ma autisztikus zavarnak nevezünk. Az autizmus és a gyermekkori szkizofrénia körüli zűrzavar a korai hetvenes évekig gyakorolt hatást e területre.

Crow és Andreasen besorolási javaslata szerint (1991) I. típusú, vagyis pozitív tünetes szkizofréniát, valamint II. típusú, vagyis negatív tünetes szkizofréniát különböztetünk meg. Crow a tüneteket az egészséges pszichés működéshez viszonyítva osztotta fel. Eszerint azok a pozitív tünetek, ahol a működésben valamiféle többletet talált. Ezek közé sorolta például a hallucinációt, az érzékcsalódást, a téveszméket és irreális érzeteket, amelyek az ép elmeállapothoz képest hozzáadódnak a környezetből érkező ingerekhez, élményekhez. Az egészséges személyekben meglévő pszichés működések hiánya jelenti a negatív tüneteket. Ezek közé sorolta például az érzelmi ürességet, a gondolatok elakadását, a tetterő, ambíció lankadását, majd megszűnését és a közönyösséget.

Források:

A Bristol-Myers Squibb Kft. nem vállal felelősséget a linkeken található információk tartalmáért!